messzire utazó

Az elmúlt évben az egyik legfőbb mozgatórugóm, hogy kapcsolódjak önmagamhoz, az életfeladatomhoz, az, hogy mindenféle megfelelni akarás nélkül bele tudjak állni abba, aki valójában vagyok.

Amikor elkezdtem, akkor fogalmam sem volt, hogy mennyire mély ez az egész, hogy ha egyszer belelépsz, akkor teljesen elnyel. Mert akkor elkezdesz rálátni a mintákra körülötted a világban, a mintákra önmagadban. Arra, hogy sokan csak úgy tudnak kapcsolódni, hogy megfelelni akarás munkálkodik bennük, vagy a játszmák, függőségek, a bezárkózás. Hogy észre sem vesszük, de védekező álláspontot veszünk fel, hogy azt sem tudjuk, hogy hol van az, amikor minden fölös réteg lekerül rólunk és tényleg csak MI vagyunk. Rálátni arra, hogy valójában a saját érzelmeidben sem bízhatsz igazán, mert ezernyi traumán estél át, ezernyi érzelmet fojtottál el, amik azóta is benned vannak - ergo a reakcióid valójában nem a jelenre, hanem a múltadra adott reakciók. Eközben mégis az érzelmek az egyik dolog, ami utat tud neked mutatni, ami ad egy helyzetjelentést a testedről, rólad, hogy mivel kapcsolatban hogy állsz - hogy bízhatsz bennük, mert okkal vannak, mert így kommunikál a tested. Ambivalens, de mégsem. Hogy milyen mechanizmusokkal éljük az életünket, hogy mikor mi alapján hoztunk döntést, mondjuk azt, hogy erre alkalmatlanok vagyunk, hogy hogyan és miért hagyjuk magunkat manipulálni, hogy mennyire önfeláldozóak vagyunk, és mégcsak észre sem vesszük - csak ha muszáj. Rálátni arra, hogy mibe teszem és tettem magam az elmúlt években, hogy mik voltak a valós okok, hogy hiába hittem azt, hogy “én már ezt tudom” - nem, abszolút nem, sokkal mélyebben kellett hogy kutassak. Tudom, hogy sok réteget lehámoztam már, és még mindig van bőven, de sosem gondoltam, hogy mekkora falat ez, hogy néhány egyszerűbbnek tűnő döntéshez a gyökerekig kell menni, és hogy mennyire tud terhelni a sok új információ.

Kérdés csak az, hogy tudjuk-e kik vagyunk, ismerjük-e magunkat valójában egy egész élet alatt, ahol nem ezek a kondícionálások a mérvadóak? Tudjuk-e, hogy mi az, amit valójában akarunk, ha nem másoknak akarnánk megfelelni, ha nem menekülni akarnánk a fájdalmuk elől? És ha igen, vagyunk-e bátrak, hogy lépjünk?